Vitaindító az erdélyi képzőművészet jelenlegi helyzetéről és jövőjéről

Az erdélyi képzőművészet trendek és tradíciók között kanyargó bonyolult szövevényét tekintve a problémákat látszólag egyszerű kiszűrni. Viszont rájuk megoldásokat találni még látszólag sem egyszerű.

A megoldások meg nem egyértelműek, habár az érdekek látszólag közösek, mégis a műfaj, és az abban alkotók habitusa olyan jellegű, hogy mindig több a kérdés, mint a válasz. A képzőművészek, annak dacára, hogy szívesen szerveződnek különböző trendek vagy helyek által meghatározott csoportokba, mégis egyénileg saját arccal, alkotói koncepcióval és munkamódszerrel rendelkeznek. Ezek a különbségek fokozottan érvényesülnek napjainkban, amikor a valamikori festészet-szobrászat-grafika műfaji variációi szinte felsorolhatatlanul megsokasodtak. Az erdélyi képzőművészet egyrészt Erdélyben élő, és itt alkotó, másrészt, magát erdélyinek valló, de részben, vagy teljesen külföldön élő művészek alkotják. Továbbá, a képzőművészet többnyire nonverbális voltára való tekintettel nem mehetünk el szó nélkül azon román vagy német ajkú művészek mellett, akik ittlétükkel, közös sorsvállalásukkal, a különböző interferenciák által színesítik ezt a palettát. A témát hét problémakörre osztottam fel, nyilván teljesen önkényesen, hiszen egy vitaindító mire jó, ha általános és örök érvényű igazságokat tartalmaz... A helyzetet belülről szemlélem, úgy is mint alkotó, és úgy is mint szervező, hiszen, mint arról alább szó lesz, az erdélyi képzőművészet egyik nagy problémája a krónikus művészettörténész, műkritikus hiány, és ezért többnyire a művészek veszik kézbe saját sorsuk irányítását.

1. Mindenki amatőr, avagy hogyan él a képzőművész Erdélyben

Jeles színházi rendező barátommal beszélgettünk nemrégiben, amolyan világmegváltós kocsmai duma alkalmával, és azt mondta, hogy ha a művészet a politika függvénye, akkor az nem vezet jóra. Én meg visszakérdeztem, hogy szerinte Leonardo és Michelangelo óta ez mikor volt másként. Ezen elvitatkoztunk egy darabig, variációk, meg sajátos esetek nyilván mindig vannak, az úgynevezett mecénás sem feltétlenül politikai színezetű kell, hogy legyen, de a tények azok tények maradnak.

A művészet és a piac szavak egymás melletti használata csúnya, rosszízű dolgokat feltételez tájainkon, pedig a világ állása szerint egyre inkább közelednek egymáshoz. Addig is, a művészet támogatandó, és többnyire rá is szorul a támogatásra. Nézzük sorban, hogyan működik ez a dolog a különböző művészeti ágakban, úgymint színművészet, zene, irodalom, képzőművészet... Az építőművészetet és az alkalmazott művészeteket nyilván nem vesszük be ebbe a kalapba, hiszen azok alaphelyzetként megrendelőfüggő műfajok. A filmművészetről meg nem beszélek, mert az gyakorlatilag erdélyi magyarként nem létezik, a finanszírozás, illetve finanszírozási rendszer hiánya miatt. Persze, nem összekeverendő a showbiznisz és a művészet egyik műfajban sem.

A színház ugye intézmény, a színész, rendező, dramaturg, látványtervező, zeneszerző, és így tovább többnyire napi foglalatosságként, fizetésért teszi a dolgát. Ha nem alkalmazott, akkor előadásra szerződik. Amikor filmben játszik, gázsit kap. A filharmóniákban, operában játszó zenészek hasonló helyzetben vannak. Ha különböző koncertekre megyünk, természetes, hogy jegyet váltunk, ha meg ingyenes a koncert, akkor valószínű, a fellépti díjat egy támogató fizette ki. Lemezkiadás, rádió, tévé közvetítés mind jogdíjrendszerrel van megoldva. Az irodalom esetén a kiadó, szerkesztőség fizet a szerzőknek, itt is vannak jogdíjak. Nyilván nem sok ez a pénz az elvégzett munkához képest, de biztosítja az alkotónak, hogy többnyire abból éljenek, jól-rosszul, amit hivatásul választottak. Hivatásos művészek, tehát profik.

Ezzel szemben a képzőművészek jelentős százaléka tájainkon megfelel az amatőr státusnak, hiszen más munkahelyen kell naponta dolgoznia, és az ott tanárként, képszerkesztőként, muzeológusként, sajtófotósként stb., megkeresett pénzből veszi az anyagot, amit a szabadidejében felhasznál képzőművészeti alkotások létrehozására. És ezek még ráadásul rokonszakmák, aki ilyesmiből él, szerencsésnek mondhatja magát. Olyan képzőművész, aki kizárólag a szakmájából, művészetéből tud megélni, és ezt kompromisszum mentesen, magas szakmai színvonalon csinálja, elég kevés van tájainkon.

Tehát nagyjából mindenki amatőr státusban van, még akkor is, ha elismert, neves, diplomás alkotó.
Ez persze nem egyedi jelenség Európának ebben a felében, de még a nyugati világban sem könnyű havi fix bevételt kreálni mondjuk, installáció művészettel. Viszont a világ naposabb oldalán azért vannak olyan rendszerek, amelyeknek a segítségével létre lehet hozni műveket, oly módon, hogy közben alkotójuk decens körülmények között élhet. Ezek a rendszerek, kuratóriumok, alapítványok, galériák, galériahálózatok biztosítják azt, hogy a művész alkothasson, illetve alkotásai a világ, a műértő közönsége, illetve a vásárlók, a műtárgypiac színe elé kerüljön.

Pályázatok ugyan nálunk is vannak, de korántsem elegendő számban, és főként nem elegendően széles témakörben. Az, hogy legyenek alkotói pályázatok fiatal művészeknek, a minimális feltétele annak, hogy a frissen végzettek a pályán maradjanak. Sajnos ezek száma kevés, anyagi lehetőségeik behatároltak. Vannak különböző pályázati lehetőségek, már meglévő anyagok kiállítására, esetenként katalógus létrehozására, ezek is nyilván korlátozott forrásokkal. De arra lehetőség nincsen, hogy elképzelt, kitalált koncepciót lehessen megvalósítani, ennek anyagi költségeit finanszírozni, tehát műveket létrehozni. Arról nem is beszélve, hogy közben a művész még élni is szeretne, enni, meg számlákat kifizetni. Persze, a kortárs művészet komplexitása okán nem könnyű az ilyen jellegű pályázatok elbírálása.

A képzőművészet média és anyaghasználata napjainkban szinte végtelen, a farönktől a digitális médialejátszóig terjedő spektrumban bármit lehet használni. Az anyag, a technika és a koncepció, a gondolat jelenléte az, ami együttesen meghatározza a műveket, de egy megfelelően felkészült szakmai kuratórium tudna döntéseket hozni, ha arra lehetőség lenne. Tehát nemcsak a szorosan meghatározott, adott kiállítás anyag és katalógusköltségeit, vagy esetenként a megszületendő művek elszámolható anyagköltségeit kellene finanszírozni, hanem a művészt, hogy ezeket létrehozza, és utána elszámoljon.

Nem véletlenül említem többször a katalógust. Ezen nyomtatvány lenyomata, dokumentuma a művésznek. Ez fokozottan érvényes az ideiglenesen létrehozott művekre, úgymint performance vagy installáció, de klasszikus műfajokban is nagy fontossággal bír, illetve koronatanúja lehet a befektetett munkának.
Egy katalógust terjeszteni lehet, terjed az információ, megismerik a művet és a művészt. A digitális, neten terjeszthető katalógusnak is a hiedelmekkel ellentétben vannak fotózási, szerkesztési stb. költségei, sőt, egy blog, vagy egy weboldal üzemeltetése is sok órás befektetett munkát feltételez, ha azt jól csinálják. Végül lássuk az erdélyi műtárgypiacnak nevezett virtuális valóságot. Jogos a felvetés minden fentebb írt sirámra, hogy miért nem adja el a festő a képet, a szobrász a szobrot, a grafikus a nyomatot, és él vígan belőle. Nem mondom, hogy erre nincsen példa, de maradjunk annyiban, hogy nem jellemző. Ennek nyilván több oka van, a régió gazdasági potenciálján túl. Egyrészt, a kortárs képzőművészet korábban emlegettet alkotásai, úgymond, nem mind piacképesek. Azaz, múzeumokon és közgyűjteményeken kívül kevés példa van arra, hogy valaki installációt, vagy performanszról készült videót, CD-t stb. vásároljon.

Ezeknek a kortárs, kísérleti munkáknak a jellege többnyire nem olyan, hogy lakásokban, irodákban, középületekben, stb. kiállíthatóak legyenek, viszont létük fontossága megkérdőjelezhetetlen. A kisebb-nagyobb sorozatban készülő „kicsifaházafenyőkközött” műfajnak nyilván megvan a maga piaca, de az nem tartozik ide. Az aukciós házak utat mutatnak a gyűjtőknek, de nem szívesen eveznek veszélyes vizekre.
Az a gyűjtő, aki kortárs művet vásárol, tulajdonképpen kockázatos módon fektet be. Azok az aukciók, amelyeket a művészek szerveznek, több sebből véreznek, és, bár előfordul, hogy alkotások cserélnek gazdát, a mozgás minimálisnak mondható. Az egyes szervezetek által szervezett jótékonysági aukciók meg más céllal jönnek létre. Az alkotási környezet is meghatározó. A műtermek száma alacsony, állapotuk meglehetősen vegyes. Pályakezdőnek műtermet találni, főleg nagyobb városokban, nagyon nehéz.

A felhasználás is műfajfüggő, hisz nem okos dolog például a szobrászati anyagok tizedik emeletre való szállítása, de van rá példa, mert nincsenek alternatívák, dolgozni pedig kell. Újabb műtermeket kellene létrehozni, elsősorban a potenciállal rendelkező központokban. A műtermek, azon túl, hogy teret biztosítanak az alkotáshoz, közösségi funkciót is betölthetnek, hiszen ott, ahol több műterem van egymás mellett, kézenfekvő, hogy a művészek összejárnak, együtt gondolkodnak, segítik egymást. Ez akár kimerítheti az alkotóház fogalmát is. Fontos lenne, hogy rezidens műtermek is létesüljenek, ahol néhány hónapig egy más városból, országból származó művész alkothat, ismerkedhet az ottani környezettel, illetve hozhat friss levegőt. A nyári táborok is hasonló funkciót töltenek be, ha jól, és fegyelmezetten vannak megszervezve, de azért ott mindig megvan a vakációs hangulat, és az ideiglenesség érzete.

2. Kiállítás és kiállítótér, a bemutatkozás lehetőségei

A művész eléggé problémás figura, nem elég neki, hogy létrehozza a művet, azt ki is akarja állítani.
A kiállításon a mű találkozik a közönséggel. Olyan, mint színházban a bemutató. Van, aki hónapokig, van, aki évekig készül egy kiállításra, van, aki összedobja egy hét alatt. Bármelyik változat érvényes lehet, de bármelyik változat vezethet a mélybe is, ez is habitus és munkamódszerfüggő. A kiállításra alkalmas terek elég változatosak, itt is vannak műfaji sajátosságok, nem minden tér bír meg ugyanolyan munkákat. Van, ami adott térben ragyogó, és egy másik térben nem él meg. A kiállítóterek széles spektrumban működnek, a konszolidált múzeumi terektől az elhagyott csarnokokon keresztül a művészetnek helyt adó kocsmákig mindenhol ki lehet állítani. Ez látszólag nagy szabadságot ad, de a széles műfaji variációk igényelik is ezt.

A galéria szó használata nem mindig történik megfelelően. Galérián azt a kiállítóteret értjük, ahol egy vagy több kurátor, művészettörténész egy bizonyos koncepció szerint összegyűjtött művészek munkáit mutatja be, és helyezi el a műtárgypiacon. Ideális esetben támogatja a művészeket az alkotómunkában. Ezen az elven működő galéria Erdélyben nagyon kevés van. Egy megfelelő szakmai színvonalon létrehozott erdélyi galéria hálózatra nagy szükség lenne, ezt már a kilencvenes évek elején hangsúlyozta Baász Imre is. Ezek a galériahálózatok nem tévesztendők össze a kortárs kiállító terekkel, ahol több teret lehet engedni a határok feszegetésének, a kísérleti művészetnek.

A kiállítótermek többsége nem felel meg a célnak. Egy üres tér kiállítótérré, vagy galériává való avanzsálása nem merül ki abban, hogy azt kijelentjük róla. Ehhez létre kell hozni különböző műszaki és adminisztratív feltételeket. Vegyük sorba: világítás, klímatechnika, raktározás, teremőrzés, ideális esetben tárlatvezetés, biztonságtechnika. A világítással, ha az megfelelően van felszerelve és használva, csodákat lehet tenni, hangulatokat lehet létrehozni, tulajdonképpen ez a kreatív kiállítás szervezés alappillére.
A klímatechnika és az árnyékolás elengedhetetlen ahhoz, hogy a műtárgyak ne sérüljenek a kiállítás, illetve a raktározás során, gondolok itt páratartalomra, hőmérsékletre, napfényre, szellőzésre.

A szakszerű tárlatvezetés fontos tényező a látogató és a mű közötti kommunikáció létrejöttében.
A teremőr ideális esetben több annál, hogy kizárja az ajtót és felgyújtja a villanyt, habár a mai helyzetben még ez is sokszor problémás. Sok olyan kiállítótér van Erdély-szerte, ahol a szomszédból kell elkérni a kulcsot, ahhoz, hogy bemehessünk. A másik véglet a kocsmákban, kávéházakban, köztereken létrehozott kiállítás. Ezek nem felelnek meg a korábban felsorolt feltételeknek, viszont aki ezekben a terekben akar kiállítani, az tisztában van ezzel, és vállalja a helyzetet, illetve annak a következményeit. Cserében viszont megkapja a nagyobb, folyamatos látogatottságot. Ezek a tárlatok azért fontosak, mert itt a legközvetlenebb a találkozás a művészet és a néző között. Mert tudnunk kell azt, hogy a kiállítások látogatottságának jelentős százaléka a megnyitóra felsorakozott publikum. A kiállítás nyitvatartási ideje alatt a látogatottság általában csökken. Persze, ez esetenként változik, függ az adott anyagtól, illetve a helytől, mert nem mindegy, hogy egy belvárosi, kirakattal rendelkező térről, vagy egy vidéki épülettömb második emeletéről beszélünk. Megfelelő tárlatvezetéssel, különböző, az adott anyaghoz köthető tevékenységekkel ezt a látogatottságot lehet fokozni. Szélesítve a tevékenységek spektrumát tágul a látogatók, műkedvelők, műértők és végül műgyűjtők köre is. A kiállítóterek, kiállítás szervezők, gyűjteménykezelők krónikus problémája a szállítás és a raktározás. Ezeknek a tételeknek a pályázhatósága javítaná az adott lehetőségek kiaknázását.

3. Kurátorok és művészettörténészek rendszerben és azon kívül

Ugyancsak régi problémája a szakmának, és ugyancsak Baász nyomán mondom, mondjuk többen, nincsenek Erdélyben művészettörténészek. Persze, ez így nem igaz, vannak, de az tény, hogy kevesen vannak, és még kevesebben vannak olyanok, akik kortárs művészettel foglalkoznak. Ennek az okai összetettek, egyrészt a képzés alakult így, másrészt, lehet, hogy nem is olyan egyszerű kortárs képzőművészettel foglalkozni. Ezért jött létre az a helyzet, hogy a művészek többnyire saját kezükbe vették a szakma irányítását.

Ennek vannak jó, meg rossz oldalai is. A jó oldalra sorolhatjuk azt, hogy érzékenyebben reagálnak az őket érintő változásokra, viszont ebből fakad a rossz is, hiszen ami őket nem érinti meg, azzal nem is foglalkoznak. Ezért meglehetősen szegmentálódtak a kiállítóterek, illetve a körülöttük tömörülő csoportok. A művészettörténészek elsősorban két alapvető tevékenységi területen kellene hozzátegyék tudásukat a képzőművészet egészéhez. Ezek közül az első a kurátori, művészettörténészi munka, a másik meg a tulajdonképpeni műkritika. Mindkettő szükséges a továbblépéshez, vannak átfedések a két munkában, de úgy határoznám meg a különbséget, mint a színházi munkában a dramaturg illetve a színikritikus közti differenciát. A színházi életben ez jól működik, és ezáltal van a szakmának egyfajta kritikatűrő képessége.

Nem azt mondom, hogy egy színész vagy rendező boldog lesz a negatív kritikától, de valamilyen szinten azért tolerálja azt. A szakszerű kritika hiánya a képzőművészetben oda vezetett, hogy mindenki személyes sértésnek veszi, ha valaki az övétől eltérő szakmai véleményt fogalmaz meg. Így igazából két típusú megnyilvánulás van, a dicsérő, ha releváns, ha nem, illetve a balhét, on- és offline levél- és pengeváltást generáló, saját véleményt tükröző. És mivel ezeket többnyire művészek generálják, saját szubjektív szűrőjükön keresztül, így objektivitásuk hagy maguk mögött némi kívánnivalót.

Ismerve ezt a „remek” hangulatot, nem kell csodálkoznunk, hogy az ifjú művészettörténész inkább ókort meg középkort választ, hiszen ott nem pofázik senki vissza, nyugis és konfliktusmentes az élet. A másik, a kurátori oldalon meg a legnagyobb gond az, hogy nem kerül az ifjú helyzetbe. A felkérések kiállítás megnyitókra, esetleg katalógusszövegek megírására kimeríti a lehetőségeket. Minimális mozgásteret kapnak kiállítások, koncepciók megvalósítására, a tulajdonképpeni kurátori munka végzésére.

A feladat az lenne, hogy megfelelő hozzáértéssel, körültekintéssel létrehozni olyan csoportokat, anyagokat stb., amelyek közös érdeklődési területük, gondolkodás módjuk, médiumhasználatuk stb. által többé kevésbé egységesen bemutathatóak, promoválhatóak. A művészettörténész nem csak a művésznek kell támaszkodót nyújtson, hanem a műgyűjtőt is el kell igazítsa, az általa létrehozott értékrend több területen is fontossággal bír.

Tehát összefoglalva, a helyzet elég mostoha, kevés a játékos a színen, és az is ritkán kerül helyzetbe.
A megoldás az lenne, hogy arra alkalmas, már diplomával rendelkező, a témakör iránt érdeklődést mutató fiatalok külföldi, posztgraduális képzését, illetve nagy központokban való továbbképzését kellene finanszírozni, nyilván, kőkemény, a hazatérést kötelező feltételek mellett.

Ennek többszörös hozadéka lenne, egyrészt, nyilván a témakör jobb megismerése, szakmai tudás gyarapítása, másrészt a személyes kapcsolatok kiépítése. És nem utolsó sorban, hazatérésük után helyzetbe kell hozni őket. Művészettörténész hazatérésre már volt példa, és az eredmények kétségtelenül fontosak és pozitívak. Továbbá, intenzívebben kellene foglalkoztatni, motiválni azt a néhány fontos magyarországi művészettörténészt, aki követi, és érti az erdélyi művészetet, és azt kontextusaiban tudja szemlélni. A kolozsvári, bukaresti stb. román kollégákkal való kommunikáció intenzitását is szükséges lenne növelni, mert abban a helyzetben vagyunk, hogy adott városokban párhuzamos világok léteznek egymás mellett, gyakran tudomást sem véve egymásról.

A kiadványok gondozása is művészettörténészi feladat, beszéljünk katalógusról, albumról, könyvről, folyóiratról. Ezek létrehozása elsősorban szerkesztői, és csak másodsorban nyomdai, vagy terjesztési feladat. A digitális technika egyik varázsa az, hogy a létrehozott tartalom könnyen konvertálható különböző formába, legyen az nyomtatva, digitális hordozón vagy online. Ami meghatározó, az a tartalom. A meglévő néhány erdélyi folyóirat kis példányszámú, és a terjesztésük esetleges. Tudva azt, hogy a kinyomtatott, kézzelfogható anyag más, mint a képernyőn látott, egy szép folyóirat lapozása élményszámba megy, mégsem lehet elmenni a táblagépeken, nagyobb telefonokon olvasható online kiadványok előretörése mellett, hiszen a legfontosabb az információ áramlása. Nyomda- és terjesztői költségek nélkül.

4. Trendek egymás mellett és egymás ellenében

És itt elérkeztünk egy nagyon fontos ponthoz, amit úgy fogalmaznék meg, hogy a másság tolerálása.
A képzőművészet médiaszereplését is többnyire képzőművészek irányítják, legyen itt szó akár a nagyon kevés nyomtatott, illetve a digitális megjelenésről. Ezért ezek inkább bemutató jellegűek, és nagyon ritkán fogalmaznak meg markáns véleményt. A problémát általában úgy oldják meg, hogy ami nem esik az érdeklődési körükbe, azt mellőzik. Az izmusok szép sorban állása után a huszadik században elszabadultak a trendek száz éve egyszerre több stílus egymás mellett éléséről beszélhetünk, ezek kavarodásáról, folyamatos változásról, akcióról és reakcióról. Anyagok, koncepciók és médiumok végtelen variációjából áll össze a kortárs képzőművészet, úgy nálunk, mint a nagyvilágban.

Ebben a kavalkádban meglehetősen nehéz eligazodni, tekintettel a nagyon sok kísérleti jellegű munkára.
A briliáns dolgok nagyon közel vannak a laza blöffhöz, szétválasztásuk nagyon nehéz, sokszor szinte lehetetlen. Az idő az egyik olyan tényező, amely választ ad a kérdéseinkre. Sokszor a szakemberek is inkább a felhasznált anyag minőségéből, a prezentáció színvonalából tudják megítélni, hogy az, amivel szemben állnak érték vagy szemfényvesztés. Itt nagyon fontos szerepe van a toleranciának. Legalább akkora, mint a tájékozottságnak. Hiszen ma már nem áll fenn a messziről jött ember esete. A neten megtalálható minden, ami létrejön a különböző témakörökben, kérdés, hogy mi megtaláljuk-e amit szeretnénk, vagy sem. A digitális technikák nem csak direkt felhasználású médiumként hoztak változást a művészetben, hanem mint kommunikációs és prezentációs eszközök is.

A legnagyobb szakadék a fiatal és az idősebb művészgenerációk között ennek a használata, illetve mellőzése. Van, aki azt mondja, ha nem vagy a neten nem létezel, ébredés után, reggeli előtt, telefonon, táblagépen ellenőrzi a napi postáját, és van aki nem tudja, hogy hogyan is van az a „fészbuk dolog...” Viszont van nyugdíjas médiaművész, és ifjú portréfestő. Tehát ebben a kontextusban kell szemlélnünk a másságot. Mint korábban már írtam, az anyag és médium használat a telefontól a farönkig, a festővászontól a videóig, a talált tárgyaktól a precíz szerkezetekig terjed. És bármelyik segítségével létrejöhet érvényes és érvénytelen, értékes és értéktelen munka. A befogadó közeg kommunikációja a művel legalább olyan fontos, mint a különböző műfajokban alkotók egymás közti kapcsolata.
A képzőművészek hajlamosak – mint minden művész egyébként – elutasítani a hozzájuk kevésbé közel álló műveket, illetve azok alkotóit. Nyilván nem fog mindenki egyetérteni, és konfliktusmentesen összeborulni, de el kell fogadnunk, hogy másokat más érdekel, és attól az még nem veszti érvényét. Néha a gondolat a fontosabb, néha a mesterségbeli tudás. Én úgy gondolom, hogy erős koncepció nélkül nem jöhet létre érvényes mű, de lehet, hogy ez pont az én toleranciahiányomat bizonyítja, és amiről azt gondolom, hogy üres formalizmus, az idő majd bebizonyítja az ellenkezőjét.

A fentebb soroltak az okai annak, hogy oly nehéz létrehozni közös kiállításokat. Itt most a különböző, egyébként népszerű, megyei, városi tárlatokra, szalonokra gondolok. A változatosság hasznos, de csak addig, amíg nem válik káosszá. Itt kellene a művészettörténészek határozott kézzel nyúljanak a témához, megkeresve a találkozási pontokat, a kombinációs lehetőségeket.

A biennálé típusú seregszemlék nem érik el céljukat ha csak simán kiállítanak néhány száz művet, még akkor sem, ha ezt több ezerből válogatta szakmai zsűri. Az ilyen rendezvények akkor hasznosak, ha általuk megtudunk valamit a kortárs művészet helyzetéről, ha kontextusba tudjuk helyezni a műveket, ha a kiállítás után tovább tudunk lépni. A kiállításokon való részvétel, a gyűjteményekbe kerülő alkotások sokfélesége mind szubjektív döntések alapján jön létre. Ez nem jelenti azt, hogy nincsen érvényes értékrend, értékrendszer.

Különböző kiállítások zsűrizésekor a vélemények nagyjából konvergensek, de van egy töredék, ami mindig vitára ad okot. Sokszor a zsűritagok személyisége többet nyom a latba, mint a szakmai érveik. Gyakran nem az érvek döntenek, hanem a megérzés. Persze, vannak kánonok, de az árnyalatok sokszor csak érzésekkel fejezhetők ki. Amikor valaki elküld egy pályamunkát valahova, a jól elvégzett munka tudatában, a győzelem reményében teszi azt. Amikor harmincöt ilyen munkával találkozik egy szakmai zsűri, kikerülhetetlen, hogy a döntés ne generáljon konfliktust. Ezért kell az ilyen pályázatokat körültekintően megszervezni.

A művészet nem demokratikus. Nincs mindenkinek egyforma sikere, sem tehetsége. Viszont a tehetség kibontakozásához, a siker eléréséhez a szerencse mellett, amely nem elhanyagolható, szükség van egy esélyre, amivel vagy tud élni az adott alkotó vagy nem. Ezt a lehetőséget, az alkotáshoz, bemutatkozáshoz való esélyt kellene valamilyen rendszerbe foglalni, hogy azzal élhessen az is, aki épp a trendek hullámain siklik, és az is, aki az árral szemben evez. A szakmai csoportosulások, egyesületek, céhek stb., akkor érik el a céljukat, ha a művészt segítik a munkájában, előrehaladásában, úgy szakmai, mint civil életében. Ezek a szakmai szervezetek kellene képviseljék a szakmát, csakhogy különbözőségük okán sokszor még beszélő viszonyban sincsenek egymással az őket képviselők. Ezt nyilván nem tudjuk hipp-hopp megváltoztatni, de egy felhívást az egymás elviselésére tehetünk. A problémákat meg olyan pályáztatási rendszerek felállításával kell megoldani, ahol érvényesülnek a különbözőségek.

5. Gyűjteményekben, élve vagy halva

Az arra érdemesült képzőművészeti alkotások egy része köz-, vagy magán gyűjteményekbe kerül. Többnyire akkor, amikor az alkotója már nincsen közöttünk. Ez az a bizonyos időtényező, amit már korábban említettem. Ez így van rendjén, letisztulnak a dolgok. Hogy miképpen, milyen okból kerül egy alkotás egy gyűjteménybe, az nagyon sokrétű. Függ a gyűjtemény profiljától, költségvetésétől, illetve a gyűjtők ízlésétől, szakmai véleményétől. A gyűjtemények anyagi értékén túl, szakmai szempontból is fontosak. A múlt ismerete nélkül a továbblépés bizonytalan, még tagadni sem lehet rendesen olyasmit, amit nem ismerünk.

Az erdélyi művészet több gyűjteményben van képviselve, Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig, Temesvártól Nagybányáig. Ezek feltérképezése, leltározása, rendszerezése, átfogó elemzése ugyancsak művészettörténészekre váró feladat. Az ezt felvállaló Sepsiszentgyörgyön létrehozott EMÜK (Erdélyi Művészeti Központ) egyik feladata ez is. A központ azért jött létre, hogy feltérképezze az erdélyi művészetet, és kiválasszon a még fellelhető hagyatékokból egy reprezentatív kortárs gyűjteményt.
Az EMÜK most van alakulóban, jelentős fejlődés elé néz, és a róla való értekezés túllépné terjedelmében ezt a szöveget, így csak két számomra fontos problémakörrel foglalkozom.

Az első az az EMÜK hitele a világ fele. Itt elsősorban az adományozó művészek, illetve a hagyatékok tulajdonosaira gondolok. Egyrészt, biztosítani kell, hogy a gyűjteménybe került munkák megfelelően lesznek kezelve. Másrészt, be kell látni, hogy a gyűjtemény csak adományokból nem jöhet létre, meg kell találni azokat a forrásokat, amelyek segítségével a fontos, jelentős és már piaci értékkel bíró alkotások megvásárolhatóak. Ezek nélkül a gyűjtemény csak egy lesz a sok közül, a teljesség igénye nélkül. A második probléma az EMÜK viszonya a most alkotó művészekkel. Ha az EMÜK csak arra koncentrál, hogy a már kanonizálható műveket rendszerezze, begyűjtse, illetve bemutassa, nem fogja élvezni a művészek támogatását, és egy múzeum-típusú intézménnyé fog válni. Az EMÜK fel kell vállalja a most alkotó művészeket és azok művészetét. Szándékosan nem írtam kortársat, mert a kuratóriumi gyűléseken rendszerint hosszas művészettörténeti és terminológiai vitákba torkollik, hogy ki kortárs, és ki nem.

Egyszóval, az EMÜK két lábon álló intézmény kell legyen, amely egyrészt létrehozza a gyűjteményt, másrészt vezető szerepet tölt be a művészeti életben, rendezvényekkel, kiadványokkal, kiállításokkal
Ha ez megtörténik, akkor az egész szakma, a habituskülönbségek és privát arroganciák ellenére mögé fog állni, és ez kölcsönös fejlődéshez vezethet. Ellenkező esetben folyamatosan megkérdőjeleződik a létjogosultsága és a belefektetett anyagi és szellemi energia eredménytelenül fog elveszni.

6. Nézők és nézelődők

„Én játszom ugyan, de ti vegyétek komolyan”, mondta Szilágyi Domokos, és ez minimális elvárása minden művésznek, aki a világ elé tárja műveit. Persze, a játék lehet véresen komoly, és lazán elegáns is. Viszont a néző nem mindig tudja a felkérést teljesíteni. Számtalanszor hallottuk kiállításokon, „hogy ilyet én is tudok”, illetve „na, és ebben mi a művészet?”.

Az aktuális stíluskavalkádból valóban nehéz kihámozni a lényeget, elkülöníteni az értéket a hulladéktól, még szakmabelinek is. Akkor mit tehet a szimpla néző? Ezt a problémát a művészek és művészetszervezők az arra nyitott nézőkkel közösen kell megoldják. A vírus általában terjed. Az első, 1990-es AnnArton még szektásoknak nevezték az ott résztvevő művészeket, tíz évvel később már értő közönsége volt az ott bemutatott performanceoknak.

Hidakat kell építeni néző és mű között. Nem várható el, hogy ha az alkotó olvasott bizonyos könyveket, látott bizonyos filmeket, előadásokat, hallgatott bizonyos zenéket, és az ezekből szerzett tudás, illetve információ birtokában létre hoz műveket, akkor azok, akik nem olvasták, látták, hallottak ugyanazokat, hozzá hasonlóan reagáljanak bizonyos dolgokra. Felértékelődnek a kiállítások előtt, vagy után létrejövő beszélgetések, ahol nem csak szakmabeliek vesznek részt, a tárlatvezetések, szervezett műterem-látogatások, ahol a néző betekintést nyerhet az alkotási folyamatba. Ilyen módon, aki érdeklődik a téma iránt, megszerezheti a szükséges ismereteket.

Nehéz egy többnyire nem verbális szakma lényegét verbálisan lekommunikálni, rá kell vezetni a nézőt arra, hogy egyéb érzékszerveivel is figyeljen a kiállított anyagra, ne csak a logika és a narráció eszközeit keresse. Köztéri tárlatok, a kirakattal rendelkező galériák, kiállítóterek, úgymond, az utcára viszik a művészetet. Aki ott elmegy, nézelődik, önkéntelenül is találkozik valamivel, amivel egyébként nem találkozna. Az ilyen jellegű projektek nagyon fontosak a vizuális nevelésben. A köztéri szobrok is hasonló szerepet tölthetnének be, ha nem lenne sokszor problémás a létrejöttük. A szoborbizottságok legtöbbször lelkes, de nem hozzáértő emberekből állnak, és habár a végére csak-csak összeverbuválódik egy szakmai zsűri, a hibás koncepciójú kiírás okán nehéz jó eredményt elérni, elsősorban azért, mert a lelkesedés és az alkotás eufóriája sokszor nagyobb, mint a hozzáértés.

7. Iskolák, rajztudás és szoftverismeret között

Utolsó fejezetként a művészképzésről. A művészeti líceumok száma gyarapodott az elmúlt húsz évben, az ott folyó munka nemcsak alkotó, hanem művészetfogyasztó réteget is ki kell termeljen. Ha nem is lép tovább egy művészetis diák a szakmában, ha az iskolai évek alatt eleget járt kiállításra, színházba, koncertre stb, akkor a későbbiekben sem fogja magát elveszettnek érezni egy kortárs művészeti eseményen.

Sokáig az erdélyi művészeti oktatás egyetlen fellegvára Kolozsvár volt. Ott végzett az erdélyi művészek többsége, az a néhány, aki Bukarestben, vagy Iaşi-ban diplomázott, elenyésző kisebbségnek számított.
Ma már változatosabb a helyzet, hiszen Temesváron, Nagyváradon, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen is van művészeti felsőoktatás, különböző szakokon. És akkor nem beszéltünk arról a jelentős számú művészről, aki Magyarországon végzett, és onnan hazajött, kapcsolatokat, tapasztalatokat, tudást hozva.

Most is vannak azért visszás helyzetek, mert például Nagyváradon Székelyföldről ingázó tanárok tanítanak ugyanonnan érkező diákokat. Ez Székelyföld erősödésével megoldható, és megoldandó. A pillanatnyi 3+2 éves rendszerben az a jó, hogy három év után lehet váltani. Az a véleményem, hogy legtöbbször kell is. Vagy szakágat, mert közben változik az ember érdeklődési köre, vagy várost, hogy más környezetben, új kapcsolatokat létesítve próbálják ki magukat. Itt is olyan ösztöndíj-rendszer kellene, amely egyszerre buzdít a továbblépésre, de a hazajövetelre is.

Az mindenképp pozitívum, hogy sokszínűbb lett az oktatás, központok jönnek létre, amelyek körül tömörülhetnek az alkotók. Viszont az új, megváltozott rendszer, a sok diák, nagy osztálylétszámok a műhelymunka rovására mennek, nehezebben alakul ki bensőséges mester-tanítvány viszony. Új szakok jöttek létre, fotó, látványtervezés, animáció... Ezek többnyire a digitális technikát használják, új nyelvet teremtenek. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell továbbra is a legnagyobb hangsúlyt a rajzoktatásra fektetni. De az új technikák kreatív felhasználási módjainak megismertetése legalább ilyen fontos. A végzettek nagyobb számából kifolyólag a lemorzsolódás is nagyobb. A frissen végzetteknek, fiataloknak kiírt pályázatok kell segítsék egyrészt az integrálódást, másrészt lehetőséget nyújtsanak a bemutatkozásra
És itt visszaérünk az írás elejére, az alkotás és kiállítási lehetőségek támogatására.

Coda

Végezetül egy rövid helyzetkép a sepsiszentgyörgyi képzőművészeti életről. Első látásra pezsgő művészeti életről beszélhetünk. A városközpontban, a MAGMA kortárs kiállítótértől elindulva, a sarkon az ArtGallery nevű üzletet találjuk, a park előtt elsétálva köztéri tárlatot láthatunk, amely egy-két havonta frissül, néha, nyaranta szobrásztábor is működik itt. Majd a Lábasházhoz érve az emeleti, illetve alagsori kiállítóterekben általában havi, de gyakran három hetes váltással egyszerre több kiállítás látogatható. Innen továbblépve leérünk a Míves Házhoz, ahol ugyancsak helyet biztosítanak képzőművészeti vagy fotós anyagoknak, majd aSzékely Nemzeti Múzeum következik, ahol rendszeresen vannak tárlatok, és végre európai szintű világítás van két teremben.

Még meg kell említeni a Kónya Ádám Művelődési Házat, ahol ugyancsak rendszeresen állítanak ki, elsősorban az amatőr képzőművészek. Habár ez a jelző egyre inkább érvénytelenné válik a fentiek tükrében. Ezen kívül a Teinteaházban rendszeresen, és a Tamási Áron színházelőcsarnokaiban is van kiállított anyag. Fontos kiállítások jönnek létre a néhány kilométerre fekvő árkosi kastélyban, és nem utolsó sorban a frissen megnyílt Vadászati Múzeum is házigazdája a profiljához közeli képzőművészeti illetve fotós projekteknek.

Akkor ez azt jelenti, hogy boldogság az élet... Hát azért éppen ott nem tartunk. A Gyárfás Jenő képtár évek óta felújítás alatt van, és a bürokrácia útvesztőjében nem látni a rövid távú kiutat. Gyűjteménye ládákban áll, terhelve a múzeum raktározási kapacitását. Fény az alagútban az EMÜK létrejötte, amely, ha minden rendben megy, akkor egy ideiglenes, majd egy végleges székházzal koronázza meg a szentgyögyi művészeti életet. Addig viszont nagyobb anyag fogadására alkalmas tér nincsen. Az összes intézmény raktározási problémákkal küzd. Jó lenne egy szállító jármű, amit ezek az intézmények közösen tudnának használni.
A múzeumi, új rendszer kivételével a világítás mindenhol csapnivaló, klímatechnika nem létezik.
A Lábasház évi 22-24 projektet, kiállítást szervez, gyakorlatilag költségvetés nélkül, de nagy lelkesedéssel. Viszont örömre ad okot az, hogy a megnyitókon sokan vannak, a kiállítások a nyitva tartás alatt végig látogatottak, sőt, már azt is megbírja a város, ha egyszerre, párhuzamosan több rendezvény fut.

A kiállítóterek többnyire egy évre előre terveznek, tehát az igény az alkotók részéről is megvan. Fontos lenne egy weboldal működtetése, ami összefoglalja az itteni eseményeket, adatbázisként működik, egyben a város képzőművészeti arculatát képviseli a világ fele. Kezdemények erre történtek, de a szükséges erőforrásokat nem sikerült előteremteni. Sepsiszentgyörgy kultúrvárosként is megpróbálja definiálni önmagát. Ebben a folyamatban a vizuális művészetek egyrészt partnerek kell legyenek, másrészt profitálniuk kell a helyzetből. A kortárs színház, irodalom, zene, képzőművészet, építőművészet együttesen kell meghatározza a város arculatát.

Van néhány személyiség, akit referenciaként szoktunk emlegetni, amikor Sepsiszentgyörgyről, szentgyörgyi művészetről beszélünk. Kós Károly, Tamási Áron, Baász Imre vagy akár Gábor Áron egy pontban találkoznak. Mindannyian korukat megelőzve nyitottak voltak a másságra. Olyan módon alkottak, ami koruknak avantgárd gondolkodását jellemezte, még ha nem is létezett akkor ez a szó. Azt gondolom, és hiszem, hogy akkor alkotunk az Ő szellemiségükhöz méltóan, ha nem olyan tornyot rakunk, mint ők, nem olyan színházat játszunk, mint akkor, ha nem úgy rajzolunk, ahogyan ők, ha nem olyan ágyút öntünk, mint ők, hanem mindezekből olyat hozunk létre, ami megfelel a mai kor szellemének, és előbbre viszi a világot.

Forrás: http://transindex.ro/

Damokos Csaba