Lakatos Lászlóval és munkáival megismerkedve, rég nem tapasztalt jó érzés lett úrrá rajtam. Mégpedig annak a reménynek a jóleső érzése, hogy van, lesz folytatása az erdélyi szobrászat szerintem legértékesebb alkotásokat létrehívó törekvésének. Annak a plasztikai vonalnak, amely a mindenkori szobrászat ősiségébe hajló hagyományos témáit, agyagait, eszközeit, úgy tudja kortárs szellemiséggel is felvértezetten, kifogástalan szakmai igénnyel alkalmazni, hogy a művészet ősi funkcióit is figyelembevevő érzékletes formában fogalmaz meg – egyéni ízzel – közösségi gondolatokat. Ez a huszadik századból örökölt szobrászati hagyomány olyan egyetemes bölcseleti kérdéseket feszeget, mint az élet és halál közötti átjárhatóság rejtélye, a múlt és jelen viszonyának sokrétűsége, de izgatja a nyilvánvaló adottságoktól való hősi elrugaszkodással óhatatlanul is társuló áldozathozatal értelme és erkölcsisége is. Szándéka az ünnepek áldott pillanataihoz és hétköznapok mindennapit teremtő küszködéseihez kapcsolódó érzeteinek harmonikus egységbe való foglalása, szakrális és profán minőségek egymást ellentételező hatásának szándékolt használata.