Kiss Bora, a Tompa Miklós Társulat fiatal színművésze a zongora szilárd billentyűi mellől lépett a bizonytalanság színpadára, egy olyan világba, amely nem szolgál a billentyűk, a kalapácsok és a húrok összetetten kiszámítható mechanizmusával. A színház mégis egy mozgó szimfónia számára, amelyben a színészek egymás reakciójára építve, hangszerként hangolódnak egymásra. Bora az előadások előtt mindig nyugtalanul, de kíváncsian hallgatózik a piros bársonyfüggöny mögül, hátha meghall valamit a zsúfolt nézőtéren ülő emberek párbeszédéből. Szeretné elnyerni a közönség bizalmát, kapcsolatot teremteni a nézővel, amit rendkívül izgalmasnak, de hatalmas tehernek is talál. Az előadások végén, amikor a közönség tapsolni kezd és a bársonyfüggönyt összehúzzák megkönnyebbülten fellélegez, s teljes szívéből reméli, hogy sikerült átadnia az üzenetet. Bora önálltatásnak tartja, ha valaki azt hiszi, hogy a színművész egy ajtócsukással maga mögött hagyhatja a lényt, akit a szerep kedvéért világra hozott. „Ő is te vagy, ahogy az eseményekre is te reagálsz, csak más történet és más emlékek alapján.”