Az elmúlt két évtized erdélyi művészetében azt is tapasztalhatjuk, hogy az egyre szélesedő esztétikai alapvetésű, valamint a műfaji és ízlésbeli differenciálódás mellet jól érzékelhető újdonságként olyan klasszikus alkotói erények is visszanyerik létjogosultságukat, mint a szakmai felkészültség és igényesség rendkívülisége, ami a Ferencz S. Apor műalkotásaiban a csaknem perfekcionizmusig fokozott műgondban nyilvánul meg. Emellett nála a szakmaiság erénye szerencsésen társul egy tipikusan a kortárs művészek sokaságát foglalkoztató problematika, a társadalmi lét normalitása reprezentációjának igényével. Ezeknek az adottságoknak és a napi konfliktusoktól elemelkedni tudó képességének köszönhető, hogy a művész az adott földrajzi-történelmi hely és idő meghatározta erős ellentétekkel terhes társadalmi, kulturális preferenciákat egy általánosabb, a művészet egyetemességét is szolgáló kívánalomnak megfelelően, az elvonatkoztatás, valamint a szürrealitásba és groteszkbe hajló hétköznapiság szintjén képes megjeleníteni. Ferencz S. Apor ezt többnyire úgy éri el, hogy képeinek témájául a nyilvános térben zajló magánélet szféráját választja, azt a társadalmi közös nevezőt, amely az ún. átlag emberek életének amúgy is kitüntetett, számos szimbolikus-affektív, mondhatni a legtöbb romantikus elemmel telített része. Műalkotásainak tárgyát tehát a politikai, munkahelyi és más társadalmi kötelezettségek elvárásaitól mentes civil élet magában is éppen elég erkölcsi és lelki dilemmát felvető témaköréből választja.