"Már nem szexi magyarnak lenni"

Hétszámjegyű üzlet, társadalmi szerepvállalás, a mindennapi elitizmus emblémája – a kortárs művészet már nem része a mindennapi sznobizmusnak, mégis a magyar műkincspiac behorpadása után sírva-vígadva is kitartanak a budapesti galériák, melyeknek most nemcsak művészeket, de vevőkört is maguknak kell kinevelniük. Mit jelentünk ma Európának? Mivé fajzott a magyar polgárság? Hogyan lehet kijátszani a legnagyobb aukciósházakat? És mennyibe kerül ma patriótának lenni? Kis magyar műkereskedelem, a zárt ajtók mögött.

Fotó: Fülöp Máté

“A századfordulón a klasszikus polgárság háromfelé strukturálta a pénzét: egy részét berakta bankbetétbe, a kis hozam, gyors likviditás érdekében, másik részét középtávú megtakarításba, ingatlanba fektette, a harmadik harmadból pedig képzőművészetet vásárolt, mert az volt az, amiről azt gondolták, hogy generációváltásokkal felértékelődik. A rendszerváltás katalizálta, a 2008-as válság elgáncsolta, a 2010-től bevezetett szektorális adók pedig a mai napig rugdossák a földön fekvő kortárs magyar műtárgypiacot, melyben azonban hatalmas az élni akarás” – magyarázza Bretus Imre. A budapesti TAT Galéria vezetője nosztalgiával emlékszik vissza a magyar galériák nyolcvanas évek végi reményteljes ősrobbanására, mely során a BÁV állami kereskedő- és zálogházainak monopóliumát megtörve, olyan valós piaci szereplők emelkedtek ki, mint Virág Judit, Kieselbach Tamás, Nagyházi Csaba vagy Marsó Diana.

“Számos ekkor induló galéria apró kamaraárverésekből nőtte ki magát, melyek tételei azonban még a rendszerváltás után is inkább a századfordulós vagy azt megelőző időszakból származtak, miközben az akkori kortárs műtárgyak rendkívül nyomott árakon, gyakorlatilag fillérekért cseréltek gazdát” – mesél Bretus. Bár a háború előtti magyar műkereskedelemnek a Hatvany család vagy Ernst Lajos személyében komoly múltja van, a szocializmus alatt gyakorlatilag befagyott a piac. “Ma – akárcsak a harmincas években – nagyjából kétezer gyűjtőt tartanak számon az országban.”

Presztízsépítés és rombolás

“A kilencvenes évek második felében a sajtó felfedezte magának a kortárs művészeti közeget és annak szereplőit, aminek fő oka, hogy az ezredforduló környékén nagyon sok multinacionális cég jelent meg Magyarországon, amelyek vállalati kultúrájában alaptétel a művészet támogatása, a gyűjteményvásárlás, kiállításokat rendezése.” Bretus szerint több cég - mecénásként fellépve - gyakorlatilag irányt mutatott, hiszen addig ez a típusú társadalmi szerepvállalás a magyar vállalatokr és vállalkozókra nem volt jellemző.

“Nagyjából 2005 környékén jutott el oda a történet, hogy egy vállalati partin ciki volt, ha valaki nem vásárolt képeket, nem volt gyűjteménye, nem járt kiállításra. Pár percig Magyarországon is sikk lett művészettel foglalkozni.” A külföldi mecénások felbukkanásán túl hatalmas lendületet adott a kortárs alkotásoknak a klasszikus anyag megcsappanása, az erdélyi padlások kiürülése. “Az árak drasztikusan megugrottak, a piaci kompenzálás vége pedig az lett, hogy a kortárs és klasszikus tételek hirtelen fej-fej mellé kerültek.”

A bizakodásra okot adó időszak azonban rövidnek bizonyult, a 2008-as gazdasági válság gyakorlatilag a teljes ágazatot padlóra küldte. “A viszonylag rövid ideig nagyon dinamikusan fejlődő műtárgykereskedelem ezen a ponton behorpadt” – mondja a TAT Galéria vezetője, hozzátéve, a 2010-től bevezetett szektorális adók miatt az addig fő mecénásként működő nagyvállalatok mára egyáltalán nem vagy csak rendkívül minimális költségkerettel invesztálnak a piacba.

Fotó: Fülöp Máté

A multikon kívül ráadásul a gyűjtők egy jelentős része is hátat fordított a galériáknak, ez pedig – Bretus szerint – egy kicsit mindenki sara: “A kortárs árak felkúszásának láttán többeknek felcsillant a szeme, és megkísérelték a frissen végzett, fiatal képzőművészeket túlárazva bevezetni a piacra. A gyűjtőknek elmondták, hogy tessék, itt ez a reménység, igaz, hogy most ennyibe és ennyibe kerül, de ha így alakul a piac, pár éven belül a háromszorosát fogja érni. Aztán jött a válság és keresztülhúzott minden számítást.”

Bretus szerint a gyűjtők egy része a piac zuhanásakor megpróbálta eredeti áron visszavásároltatni a túl fényes jövőképpel értékesített alkotásokat, a galériák azonban nem akarták vagy financiális okokból nem tudták kártalanítani őket. “Azok a gyűjtők, akik nem elkötelezettségből vásároltak, megégették magukat. Elfordultak a közegtől és nem is látszik jele annak, hogy valaha is vissza szeretnének térni.”

Buta sznob, okos sznob

“A kortárs képzőművészet ma már nem része a mindennapi sznobizmusnak, hiszen még mindig nem olyan státuszszimbólum a műtárgy, mint az autó vagy a mobiltelefon. Szerintem többen költenek golfklubtagságra, mint kortárs művészetre” – állítja Hegedűs Orsolya, az acb Galéria művészeti vezetője.
A Pados Gábor tulajdonában lévő acb jelen formáját a válság közepén, 2009-ben nyerte el, az utóbbi évek során pedig az egyik vezető hazai középsúlyú galériává vált, mely lassan, de biztosan a nemzetközi piacon is helyet követel magának.

Az acb gyakorlatilag indulásától kezdve nagyon jó magyar és nemzetközi eladásokat produkál, Hegedűs szerint a siker kulcsa a személyesség megtartása. “Magyarország még nincs elpiacosodva, sok külföldi művész vallja, hogy itt még valóságos a szakma. A legnagyobb galériákból hiányzik az intimitás, rég nem számít ki a tulajdonos, külön ember végzi a műtárgyak értékbecslését, egy másik csomagol, egy harmadik tartja a kapcsolatot a gyűjtőkkel. Nekem nagyon fontos, hogy ott lehessek akár egy idea születésénél, hogy végigkísérjem egy mű útját a műteremtől kezdve, a kiállításokon át egészen addig, amíg kikerül valaki falára” - magyaráz Hegedűs, aki szerint bár ennek a szakmának is vannak megkerülhetetlen játékszabályai, az idealizmus szinte alapkövetelmény.

Fotó: Stiller Ákos

“A gyűjtés fő kiváltó oka ma a filantrópia, nem pedig a társadalmi presztízs megerősítése” – meséli, majd hozzáteszi: ebben a helyzetben a galériák szerepe kiváltképp felértékelődik. “A műtárgyvásárláshoz nem lehet cipőt a cipőboltból alapon hozzáállni” – mondja a művészeti vezető. “A művészeinket képviseljük, a gyűjtőinkkel együttműködünk: ha valaki bejön a galériába, nem az a cél, hogy az aktuális kiállításon lévő válogatásból bármit is megvegyen, hanem ha olyan alkotás érkezik hozzánk, amelyről azt gondoljuk, passzolna az adott gyűjteménybe, személyreszabottan őt keressük meg.”

Hegedűs szerint egy galériának nem elég a kizárólag már meglévő gyűjtői kapcsolataira támaszkodnia, feladata a bizonyos szintű népművelés, az új gyűjtők kinevelése. “Még a legkonzervatívabb gyűjtői szemléletet képviselőket sem lehetetlen új irányok felé terelni.” Az acb művészeti vezetője a galéria művészekkel és gyűjtőkkel való viszonyát is egy párkapcsolathoz hasonlítja: “Kicsit olyan ez, mint a szerelem. Első az udvarlás, egymás megismerése, vannak kiegyensúlyozott vagy épp fel-fel lángoló kapcsolatok és persze olyanok is, melyek idővel kihűlnek.”

A dekorációs vásárló glóriája

“Nagyon ritka az olyan ember, aki mostanában kezdett volna el képeket gyűjteni, ellenben szerencsére szép számban akadnak olyanok, akik a lakásuk falára már nem Ikea-posztereket, hanem kortárs képzőművészetet vásárolnak” - állítja az 1998-ban indult vállalkozásával a budapesti közeg egyik legtapasztaltabb kortárs galériásának számító Deák Erika. Szerinte ez a típusú dekorációs vásárló elég messze esik azoktól a gyűjtőktől, akik egy adott koncepció mentén építik a kollekcióikat. “Magyarországon az utóbbi években egészen hektikussá vált a vásárlási mentalitás.” Deák azonban cáfolja, hogy magyar műtárgyat 2014-ben kizárólag passzióból vásárolnak. “Egyre inkább működik a műtárgy, mint befektetés, egyre többet beszélünk arról, hogy a műtárgy olyan, mint egy részvény, amelybe ha most belefektetsz, lehet nem érdemes jövőre kivenni, ám öt-tíz év múlva egészen biztosan növekedik az értéke” - mesél a galériatulajdonos. Bár még mindig a századfordulós művészet a legbiztosabb befektetés, egyre több kortárs alkotóra csap le a szakma számítóbb része. “Van néhány olyan művészem, akivel 15 éve dolgozom együtt, és akiknek egy festménye tíz éve 1-2 ezer euró volt, ma pedig a 10 ezret is megugorja.”

A klasszikus recept szerint egy galéria az istállójába tartozó művészeivel szemben bizonyos szintű exkluzivitást vár el: az alkotó csak szigorúan az anyagalériával egyeztetve állíthat ki más kereskedelmi intézményben, valamint vállalja, hogy minden értékesítés a galérián keresztül történik. Az alkotások ára hagyományosan 50-50 százalékban oszlik meg az alkotó és a galéria között. Aranyszabály, hogy minden egyes műtárgynak csak egyetlen hivatalos ára lehet. Pedig a magyar és a nyugati piac árcédulái között 60-70 százalékos különbségek is lehetnek. A dollármilliós tételekkel operáló galériák kivételével a művész és galéria közti megállapodás szóbeli és épp addig tart, “amíg mindkét fél jól érzi magát”.

Fotó: Fülöp Máté

A rendszerváltás utáni időszakban Magyarország a Nyugat számára maga volt a megtestesült vadromantika, a vasfüggöny mögül érkező művészek egzotikumnak számítottak, azonban ez a születési előjog negyed évszázad alatt tökéletesen elkopott, ma pedig “már nem szexi magyarnak lenni.”

“Nincs különbség egy berlini és egy magyar frissen végzett művész között: a főiskoláról kikerülve mindketten ugyanúgy kerülhetnek 1-3 ezer euróba. Ám a berlini művésznek helyzeti előnye az olyan galériába, gyűjteménybe való bejutás esélye, amely potenciálisan egekbe lőheti az árait” - állítja Deák, aki úgy véli - bár kétségtelenül akadnak ellenpéldák - ,a tapasztalat szerint külföldön egyszerűen a más típusú kulturális piac miatt jobbak a kitörés esélyei.

Kiszenvedett patriotizmus és manipuláció

“Egyetlen hivatalos ár van, de amíg Berlinben talán 10 százalékot hajlandó vagyok ebből engedni, itthon jóval könnyebb alkudni. Lehet szépíteni, lehet hadoválni, de ha azt szeretném, hogy Magyarországon is vásárolják egy nyugatabbra felfutott művészem, aki hazai viszonylatban drága, külföldön azonban még így is megmosolyognak az ára miatt, akkor igenis hajlandó vagyok a magyar gyűjtőnek akkora árengedményt adni, amely eszembe nem jutna külföldön. Németországban mást jelent a középosztály, mint nálunk” - magyaráz Deák, aki szerint a magyar piac megtartásához elengedhetetlen ez a hallgatólagos flexibilitás. “Van néhány olyan magyar művész, aki nem szorul rá arra, hogy a hazai piacon is képviseltesse magát, de sokuk magától értetődően mégis jelen szeretne lenni, elvégre magyar, innen indult, szeretne itteni gyűjteményekbe bekerülni, itteni múzeumokban kiállítani és ez a legfőbb szempont.”

Egy erősen a szubjektív megítélésen alapuló kereskedelmi közegben adja magát az árak manipulcáiójának lehetősége, melynek farvízén a mesterséges trendteremtésen túl komoly haszonra lehet szert tenni.
A módszer természetesen “szembemegy a piac törvényeivel”, mégsem példátlan a nemzetközi műtárgykereskedelemben.

“A piaci manipulációhoz először is borzasztó nagy tőkére van szükség. Az adott művész, művészcsoport mögé egy múzeumnak, egy galeristának és egy gyűjtői körnek is be kell állnia, elhitetve a világgal, itt valami fontos dolog történik. Elég betolni az anyagot néhány külföldi múzeumba, pár tétel erejéig megjelenni egy-két meghatározó aukción ahhoz, hogy szabadon lehessen árakat kreálni” - mesél Deák, aki szerint bár a nemzetközi terepen számtalan ilyen példa van, Magyarország nem elég fajsúlyos ahhoz, hogy gyanúba keveredhessen. “A magyar művészek döntő többsége ezeknek a köröknek a közelébe sem ér.”

Fotó: Fülöp Máté

A nyilvánvaló nehézségek ellenére a virágzó budapesti kocsmakultúrával szép párhuzamban fejlődtek és fejlődnek a zuggalériák, melyek - bár általában nem érik meg harmadik születésnapjukat és csak a legritkább esetben képesek belépni a piacra - óhatatlanul is friss vért pumpálnak a magyar művészeti meszesedő keringésébe.

“Annál pezsgőbb egy város, minél több kulturális platform működik benne, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi években korábbi jelentőségüktől megfosztott budapesti múzeumok szerepét is gyakran az alulról építkező kezdeményezések veszik át. Hol láthatnánk egyébként alternatív művészetet?” – teszi fel a kérdést Deák – “Mindig ez történik, mikor politikailag nem vagyunk egyenesben: az igazán tökös művészet visszavonul az undergroundba, a legizgalmasabb kezdeményezésekért újra ásni, nyomozni kell.”

Az elegáns punk

Az underground pedig soha nem az euróhozamáról volt híres, így a kondértól távolabb álló művészek számára reménysugarat csak a non profit galériák jelentenek. “Mi elősegítjük az értékesítést, de nem teszünk rá haszonként egy vasat sem. Mivel ez mindig is így volt, nem igazán érzékeljük, hogy a kasszában momentán kevesebb vagy több van, hogy jobban megy vagy rosszabbul. Az egyetlen, amiről biztosat tudunk mondani, azok a csökkenő állami támogatások” – állítja Kozma Péter, a fővárosi kArton Galéria tulajdonosa, aki szerint Magyarországon elenyésző az olyan művész, aki a belföldi piacról meg tud élni. “Akit kint megvesznek, azt megveszik, akit nem, az meg itthon éhen hal. A magyar kortárs művészek 99 százaléka kénytelen polgári állásból egzisztálni, mert az éhező művész karaktere biztosan nagyon romantikus, de rohadt kényelmetlen.”

“Valahol az állami és kereskedelmi galériák mezsgyéjén mozgunk. A művészek nálunk alapvetően jobban járnak, hiszen míg egy kereskedelmi galéria esetében egy 100 forintba kerülő képre, a galéria rátesz még 100 forint hasznot, nálunk az árképzés azonos, viszont a művész a teljes vételárat megkapja” – mesél a saját gyűjteményt építgető Kozma, aki – bár nem kritérium – örömmel fogadja a náluk kiállító alkotók műtárgy-felajánlásait.

Fotó: Fülöp Máté

A kArton és a hozzá hasonló piacon kívüli galériák egyik fő célja az új tömegek felé való nyitás. “Barbárabbak vagyunk, mint a németek? Igen. Mindig is azok voltunk. Nálunk a nyugati értelemben vett polgárság helyett, olyan mecenatúra alakult ki, amelyben a jókedvű nemesség és néhány mágnás hajlandó volt arra, hogy támogassa a művészetet. A pozitív értelemben vett sznobok” – mondja Kozma megjegyezve, a nyugati példa figyelmen kívül hagyása a magyar történelem elnyomott időszakaiban eredeztethető, melyek miatt Magyarországon “a fennálló rend ellen fellépni virtus”.

“A dafke hozzállás most annyiban merül ki, hogy akinek nagyon sok pénze van először megveszi az első Ferrariját, aztán a másodikat, majd a yachtot, ezen metódus szerint pedig egészen arcpirítóan gazdagnak kell lenni ahhoz, hogy már ne legyen jobb ötletünk, mint hogy kortárs magyar művészetet vásárolni” – mondja Kozma, aki szerint a magyar társadalom egészére jellemző a minták hiánya. “Magyarországon nincs meg az társadalmi elvárás, hogy könyvtárat alapíts, ha gazdag vagy jótékonykodj, támogasd a kultúrát, támogasd a művészeteket épp ezért a magyar gazdagok nem is élnek érdemben a vagyonukkal.
A magyar társadalom tudna, de nem akar mihez igazodni, egyetlen értékmérőt ismer el, a pénzt. Az a világkép pedig, amelyben egy autóneppernek vagy egy mobilárusnak nagyobb a társadalmi megbecsülése, mint egy művésznek – valljuk be –, elég kifacsart.”



Forrás: hvg.hu

Szerző: Cz.T.